Valamikor, amikor még csak gyerekcipőben jártam az életemben, és az őszinte barátságok álltak az előtérben, ráébredtem egy nem mindennapi kapcsolatra. Egy kötelék, amely a világnak egy szeletét tárta fel előttem, amit sokan soha nem tapasztalhatnak meg – a kutya és ember kapcsolata.
Mert mi az, ami ennyire különlegessé teszi ezt a viszonyt? Azok, akik sosem osztoztak az életükön egy kutyával, talán sosem értik meg teljesen. Kutyásként az ember valahogyan érzi, ahogy a világ egy kicsit nagyobb, egy kicsit gazdagabb lett. A kutya nem úgy kommunikál, mint mi, némán, tekintetükkel, apró jelekkel mesélnek. A függőségük, a teljes kiszolgáltatottságuk; mint gyermekek, akik sosem nőnek fel, várnak ránk, hogy vezessük őket.
Ez a feltételnélküliség, ami igazán meghökkentő. Mikor erről beszélek, gyakran eszembe jut egy gondolat: talán ez a kapcsolat az emberek önzősége miatt olyan ambivalens, hiszen tartunk magunk mellett egy lényt, aki helyettünk is szeret, akiben még a saját hibáinkat sem látjuk. De mégis… mennyi minden rejlik ebben a szeretetben!
A kutyák adnak. Egyszerűen csak adnak. Függetlenül attól, hogy napjaik milyen abszolút megváltozhatatlan ritmusban telnek, hálával és örömmel fogadják, amit kapnak, és sohasem mérlegelik a viszonzást. Ezzel szemben mi emberek, létezésünk mérhetetlen bonyolultságával, nem tudjuk ezt megélni. Gondolataink közt folyton ott van a „de”.
Egy kutya soha nem fog átverni, nem hazudik, mert egyszerűen nem érti, mi az. Ez az ő tisztasága, mely gyakran az isteni szintre emeli az embert – megtanít arra, hogy hogyan szeressünk. Nem emberi szerepekről beszélünk itt; nem kell ráhúznunk olyan jelzőket, amelyek csak összezavarnák a lényegét. Ő kutya. Egyszerű és tiszta.
Szavakkal nem kifejezhető a mindennapi bensőséges kapcsolat, amit a kutya a gazdájával ápol. Esetenként úgy tűnik, minden apró rezdülésünkre ráhangolódnak. Olyan mély elégedettséget, békét kínálnak, amelyet talán semmilyen más emberi kötelék sem tud adni, mert az emberi érzelmek útvesztőjétől megkímélnek bennünket. Tudniillik a rivalizálás, a bizonyítás mind távoli fogalmak a számukra. És egyszerűbben fogadnak el bennünket, mint ahogy mi valaha is elfogadhatnánk saját magunkat.
Aztán ott vannak azok a szomorú alkalmak, amikor ezt a feltétel nélküli szeretet önző gazdik is megkapják – azok, akik talán nem érdemlik meg. De a kutyák nem kérnek más cserébe, csak hogy mi is szeressük őket. Hogy vigyázzunk rájuk, ahogy ők is vigyáznak ránk, szívük teljes tisztaságával és bárdolatlanságával.
Az emberi lélek gyakran hasonlít egy szertelen kutyához – bolyongunk, keresünk, vágyunk egy helyre, ahol önmagunk lehetünk, egy kis életet adni és élni ebben a világban, mint ők. Ha engedjük, megtanítanak bennünket arra, hogy mi is lehetünk – feltétel nélkül és őszintén – boldogok.